IPOLYTARNÓC község webhelye

Az egykori igazgató önvallomása

Telek Flórián és Versegi Julianna gyermekeként 1931. április 13-án születtem Ipolytarnócon. Az elemi iskola négy osztályát szülőfalumban végeztem, 1942-től a losonci polgári iskolában tanultam. A háborús állapotok három évfolyam befejezését tették lehetővé, 1944. őszén meg kellett szakítani tanulmányaimat.

A polgári iskola negyedik évfolyamát (1945-1946) Salgótarjánban végeztem. A pedagógusi pályát választva az esztergomi tanítóképzőben (1946-1950.) képesítőztem. Gyakorló éves tanítóként a Nógrád megyei Garáb községben oktattam. Sikeresen vizsgáztam 1951. augusztusában, majd kinevezett tanítóként a nógrádmegyeri iskolában kaptam beosztást.

Letöltve a tényleges katonai szolgálatot két év elmúltával őrmesterként szereltem le. A nógrádszakáli iskola volt életem következő állomása, majd nagy örömömre 1955. júliusában haza kerültem szülőfalum Ipolytarnóc állami általános iskolájába. Nagyon fiatalon, huszonnégy évesen 1955. szeptember 1-től megbízatást kaptam az igazgatói feladatok ellátására.

A dicső elődök nyomdokaiba lépett az ifjú pedagógus házaspár.

A fiatal pályakezdő pedagógusok irányításommal, szakmai vezetésemmel sajátították el a pedagógus pálya gyakorlati részét. Számomra a praktikus gyakorlati ismeretek mellett sokkal fontosabb volt, hogy a fiatal pedagógusok életvitelévé váljon a pálya, a gyermekek iránt érzett felelősség. Sok kezdő tanító és tanár töltött el egy pár évet az ipolytarnóci kis iskolában. Az itt szerzett ismeretek egy életre meghatározták pedagógiai elkötelezettségüket.

Munkakörömnél fogva elengedhetetlenül bekapcsolódtam szülőfalum mindennapi életébe. Tagja voltam a Vörös Keresztnek, a Tűzoltó Egyesületnek. Szerveztem esti tagozatot az iskolában, tanfolymokat tartottam. Tanácstagként a politikai élettől sem maradhattam távol.

Igazgattam a Kossuth Lajos Kultúrházat, mozigépészként megannyi szórakoztató filmet vetítettem. Oktatási filmek sokasága pergett évtizedeken át kezeim által az öreg iskolában. Vezettem a férfi énekkart, színdarabokat tanítottam a nebulóknak, akikkel szemben ugyan olyan szigorú voltam, mint önnön magammal.

A fiatal pályakezdő pedagógusokat szeretettel fogadva önzetlenül adtam át a hivatás gyakorlati, elméleti részét egyaránt. A munkám nem volt hiábavaló. Az ismeretek termékeny talajra hullva a gyermekek iránti felelősség, elkötelezettség életvitelükké vált. Egyikük sem hozott rám szégyent, aki a pályán maradt. Büszkén vállalom őket.

Nem csak megírtam a falu történetét, hanem hobbiként fényképeztem is az eseményeket, történéseket, a diákokat.

Merengés a polgármester irodájában a tovatűnt időkről, emlékekről. Vajon mit nem mondtam még el...?

A laborálás, a fotózott kép előhívásának "tudományát" is átadtam, szerencsére voltak rá fogékony fiatalok. Folyamatban van feket-fehér negatívjaim százainak digitalizálása.

Mint egy nyári szellő, úgy elszálltak az évek felettem. Ha fiatalabb nem is, egészségesebb azért szeretnék lenni. Nem bántam meg semmit. Villanyszerelőként, asztalosként épp úgy megálltam volna a helyemet, mint pedagógusként, mert a sors jó kézügyességgel áldott meg. Csendes megnyugvással szemlélem a mai világot, aggódom a magyar ifjúság jövőbeni sorsáért.

Kosarat fonok fűzfavesszőből, ha a kedvem úgy tartja. Rendszerezem régi dolgaimat, amit jónak látok, átadom egykori tanítványomnak, a falu polgármesterének, bízom benne, amíg ő itt lesz, nem válik semmi szemétté, ami a régi.

Eltűnődöm olykor. Fülemben cseng az egykor száztizennyolc fős diák sereg zsongása, a kézilabda pályán pattogó labda puffanása, a ping-pongozók üdvrivalgása, a tornaórák vezényszavai, az órák kezdetét, végét jelző csengő hangja és megannyi más... Lelki szemeimmel látom az udvaron felsorakozó diákokat, a szeptember havi tanév kezdetére, a júniusi vakáció várására, az árbócra felkúszó zászlót, a megkötött kisdobos-úttörő nyakkendőket, ballagó diákokat...
Előbukkannak az egykori pályatársak, tanítványok arcvonásai, akik közül bánatomra már sokan elhaláloztak.

Szeretnék elővenni a tanári szoba irodai asztalának fiókjából egy-egy képzeletbeli látható lemezt, a távoli múltat megtekinteni, de nem lehet. Fáj, hogy üressé vált az egykoron tanulókkal teli iskola.

Lámpás voltam? Falu prófétája? Megtisztelő kérdések! Ha visszatekintek tovatűnt pedagógusi pályafutásomra, társadalmi munkáimra, a fizettség nélkül ledolgozott délutánokra, estékre, éjszakákra, hétvégékre, lehet, hogy "LÁMPÁS VOLTAM"... szülőfalum lámpása, amelyet mindig ott tartottam a kezemben nyugállományba vonulásomig.

Munkám elismeréseképpen több alkalommal kaptam jutalmat, egyéb elismerést és az önkormányzattól arany gyűrűt.

Fájó szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy általános iskolánk nyugállományú igazgatója Telek Balázs életének 81. évében 20011.09.09-én elhunyt. Szerető családja Ipolytarnóc köztemetőjében szülei mellé helyezte örök nyugalomra.

Feleségemben - Szilárd Magdolna - hűséges szerető társra találtam, aki ízig-vérig pedagógus családból származott, nem úgy, mint én. Nagyapjának a nagyapja Makón kántortanítóskodott, nagyapjának az apja Tőrincsen és Vilkén, a nagyszülei Gramantik Ferenc és felesége 1908-1942-ig Ipolytarnócon a két tanerős iskolában nevelték, tanították a palóc nebulókat.

Szülei Szilárd János és felesége Érsekvadkerten elismert pedagógusok voltak. Ilyen családi előzmények után elképzelhetetlen volt, hogy a tanítástól eltérő más élethivatást válasszon. A balassagyarmati tanítóképzőben tanult. Abban az időben a tanítójelölteknek a negyedik osztály után egy évig valamelyik iskolában gyakorló tanítást kellett végezniük.

A Patakon eltöltött egy év után képesítővizsgát tett, s mint kész tanítót 1956-ban szülőfalujába Ipolytarnócra helyezték. Abban az iksolában tanított, ahol a nagyszülei harmincnégy éven át oktatták a falu gyermekeit. Azok az apróságok ültek vele szemben, akiknek a szüleit az ő nagyszülei tanították.

Amikor az első évben meglátogatta őt a szécsényi járás művelődési osztályának vezetője, a komoly szaktekintélyű Balla Károly, a fiatal tanítónő óráját látva a következőket mondta: "Gratulálok! Magának a vénájában van ez a pálya, csak így tovább!"

Ő ezzel a lelkesedéssel, a gyermekek iránt érzett felelősséggel, elkötelezettséggel osztotta szét az ipolytarnóci apróságok között a tudását, nevelte őket emberségre egészen 1992-ig, nyugállományba vonulásáig.

Nyugodtan elmondhatom, hogy a feleségem prófétája lett a saját falujának, Ipolytarnócnak. Nem volt könnyű a munkája az összevont tanulói csoportban, ahol két osztály tanult együtt. Mindvégig az alsós kisdiákokat tanította, vezette be őket a betűvetés, az írás, a számolás, az olvasás tudományába. Soha sem a kitüntetésekért, az elismerésekért dolgozott. Számára a legnagyobb elismerést diákjainak őszinte köszönömje jelentette. A pedagógus szolgálati érdemérem kitüntetettje, az önkormányzattól arany gyűrűt kapott.

Személyemben az életét olyan férfival kapcsolta össze, aki nem rendelkezett tradícionális pedagógus múlttal, de a családban első értelmiségi voltam, bennem is ott égett a nevelés, a tudás átadásának a tüze.

A pedagógus pálya tovább folytatódik a családban. Leányunk Borbála a mi példánkat követve élethivatásul a tanítást választotta. Csaba fiunk az élet más területén dolgozik.